Vannak ugye a nyelvzsenik, akik egyszer hallanak/olvasnak egy szót, és azonnal, ráadásul végérvényesen megjegyzik, helyes kiejtéssel és írással. A nyelvtanra maguktól jönnek rá, jóval azelőtt, hogy a tanár elmagyarázná. Ők kb. a nyelvtanulók 1-5%-át teszik ki, és tekintve, hogy bármit csinálnak, nagyjából nem tudják elkerülni, hogy spontán megtanuljanak egy nyelvet, velük nem foglalkozom most.
És van a többség. Persze ahány nyelvtanuló, annyi féle, mégis, a 15 év tapasztalata alapján két csoportot tudtam elkülöníteni közöttük.
Az egyik csoport nyelvtantudatos. Ők azok, akiknek ha elmagyarázod a nyelvtant, akkor értik, és helyesen is alkalmazzák. Nekik ez fontos, ha beszélnek, látod, hogy végiggondolják, amit mondani akarnak, és csak azután mondják. Szeretik a nyelvtani feladatokat töltögetni, magyarról angolra fordítgatni. Sokan, főleg az iskolás diákok, mivel nekik könnyen megy a dolog, ezzel meg is elégszenek, a szavakat megtanulni már lusták. És az nem is megy olyan könnyen… De ha nem maximalisták, a közepes/jó dolgozatok megírásához ez elég, kevés szókinccsel is, és hiába papolok én nekik, hogy a szókincs sokkal fontosabb, nem hiszik el. :-/
Problémájuk akkor van, ha valami olyan dolgot szeretnének elmondani, amire még nem tanultunk nyelvtani szerkezetet. És sokan persze mindent el akarnak mondani, ami a témáról eszükbe jut, és nem csak a begyakorolt típus mondatokat, csak persze nem megy, mert még kezdők, és nem lehet mindent egyszerre. Ilyenkor megállnak, lefagynak, és levonják a következtetést, hogy 1. az angol baromi nehéz, 2. ők tök hülyék hozzá. Ergo azt se mondják, amit pedig tudnának.
Ha nem különösen szorongók és javíthatatlan maximalisták, ebből a helyzetből úgy lehet őket kihúzni, hogy ha elmondjuk nekik gyorsan, amit mondani akartak volna, nyelvtani gyorstalpalót tartunk (ami nem ér semmit, mert nincs megalapozva, de addig nem hajlandók továbbmenni, amíg nem értik), és megnyugtatjuk őket, hogy ezt még úgyis fogjuk venni, ne aggódjanak ezen, mondják inkább azt, amit tudnak. És akkor mondják 🙂
Ha különösen maximalista az ilyen típusú nyelvtanuló, akkor egyrészt sokkal többször fog felrobbanni, elkeseredni és a kardjába dőlni az ilyen helyzetekben, mint a többiek, másrészt, mivel maximalista, csakazértis meg fogja tanulni, hála a jó égnek! És majd mikor társainál jobb érettségit/nyelvvizsgát ír, akkor lehet, hogy azt is hajlandó lesz elhinni magáról, hogy nem teljesen hülye az angolhoz 🙂 (Nekem a hosszú évek alatt sose hiszik el… :-()
A másik csoportot én spontán nyelvtanulóknak hívom, de ez se szakkifejezés. Na, nekik aztán magyarázhatod a nyelvtant. Vagy eleve nem értik, vagy akkor pont értik, de aztán teljesen következetlenül és helytelenül használják, „ahogy esik, úgy puffan” alapon. De ez őket nem különösebben zavarja, az számukra a lényeg, hogy azonnal el tudják mondani, ami közlendőjük van, nyelvtanilag átgondolni eszükbe se jut. Még akkor se, ha egyébként tisztában vannak a nyelvtannal, amikor épp figyelnek, de spontán beszédben, írásban nem érdekli őket. Iskolás diákok esetében, tekintve, hogy a nyelvtani dolgozatokon rendre elvéreznek, ezt kompenzálandó a szavakat viszont igyekszenek megtanulni, és mivel általában érdekli őket az angol, így sok is ragad rájuk a különböző számokból, filmekből, számítógépes játékokból. Érdemjegyben kifejezve kb. ugyanoda jutnak ezzel a stratégiával, mint a másik csoport.
Ők is el tudnak keseredni a nyelvtan miatt, de alapjában véve kezdőként talán mégiscsak jobban élvezik a nyelvtanulást. Rajtuk, bár lelkesen kérik a nyelvtan újabb és újabb elmondását, ez ritkán segít. Tapasztalatom szerint, jobban járnak, ha nem feltétlen akarják érteni, viszont minél több típusmondatot csinálnak meg írásban és szóban egyaránt, és nem csak fordításként, hanem drill-es gyakorlatként is, mert az rögzül. És nem szabad elkeseredniük a nyelvtan miatt, mert ha tudatosan nem is megy nekik, ha sokat foglakoznak a nyelvvel – sokat olvasnak, filmet néznek, zenét hallgatnak a célnyelven -, és tényleg nagyon sokat, akkor öntudatlanul fogják majd jól használni előbb-utóbb a nyelvtant is. Akkor se lesz fogalmuk róla, hogy mi miért van úgy, és ha tudatosan próbálnak meg összerakni egy mondatot, az izgulás miatt esetleg ugyanúgy elrontják, mint kezdő korukban, viszont spontán használat során tökéletes mondatokat képesek alkotni. Nem egy ilyen típusú diákot láttam már felsőfokú vizsgát tenni. 🙂
Mindkét típusnak nagyon jót tesz, ha spontán nyelvi élménye lehet magyarul nem beszélő külföldiekkel. A nyelvtantudatos típusnak végre nem lesz ideje azon aggódni, hogy az a mondat úgy helyes-e, vagy se, és emiatt inkább nem megszólalni, hanem a mélyvízbe dobva végre sikerélménye lehet, hogy jé, mégiscsak tud úszni! A spontán típus az ilyen szituációkban végre fellélegezhet, hogy a kutya nem kíváncsi a nyelvtanra, és szabadon beszélhet mindenféle szorongás nélkül, mert úgyse az a fontos, hanem, hogy megértsék. 🙂
Ha már a nyelvzseniket megemlítettem az elején, essen most szó a másik csoportról is, azokról, akiknek súlyos, kifejezetten a nyelvtanulást akadályozó részképesség zavaraik vannak. Míg a többség, ki előbb, ki utóbb – képességeitől és szorongásaitól, illetve kitartásától, szorgalmától függően -, de meg tud tanulni egy nyelvet, ők nem (igazán). Hogy honnan lehet tudni, hogy valakinek ilyen problémája van? Ha már minden egyéb tényezőt kizártál, azaz, hosszú idő óta szorgalmasan és kitartóan tanulsz, nem hagytad abba menetközben és nem kezdted 15-ször újra, több módszert és nyelvtanárt is kipróbáltál, nem győzted meg magad, hogy neked ez úgyse megy, és mégis, semmi, ismétlem semmi (és nem csak kevés) fejlődést nem mutatsz, akkor kezdj el gyanakodni, és fordulj szakemberhez (nevelési tanácsadó)! (Hamarabb is lehet, persze. J) Ők nagyon szakszerűen fel tudják mérni, hogy valóban olyan részképesség zavarról van-e szó, ami megakadályoz a nyelvtanulásban, és akkor esetleg felmentést is kaphatsz az érettségi/nyelvvizsga alól.
Nos, az a jó hírem, hogy az ő arányuk is kb. annyi, mint a nyelvzseniké, azaz elenyésző. A lelkiismeretes tanárok általában nagyon hamar ki tudják szúrni ezt a problémát, leülnek ugyanis a diákot korrepetálni, és kb. 1-2 óra után látszik, hogy habár a diák majd megfeszül, és vasszorgalommal küzd, a tanár csak rá figyel, és szintén erejét megfeszítve küzd, és mégse jutnak egyről a kettőre. Volt egy diákom, aki mellett másfél órát ültem, hogy a segítségemmel megtanuljon 10 szót, és másfél óra alatt a 10-ből 5-öt tudott elsajátítani, azt se helyesen… A nevelési tanácsadóban ki is mutatták, mi a speciális problémája. (Nem vagyok specialista és régen volt, de valami szemantikával kapcsolatos dolog volt.)
De a többségnél nem itt van a kutya elásva! (Még akár diszlexiások és diszgráfiások is meg tudnak tanulni angolul, bár kétségtelenül nehezebb nekik, és valószínűleg nem lesz tökéletes a helyesírásuk, de ha nagyon akarják, nem lehetetlen.) Én az esetek 99%-ban a szorongást és/vagy a kitartás hiányát láttam a sikertelen nyelvtanulás mögött. Ami persze mindkettő komoly probléma, de az a jó hírem, hogy ezekre van orvosság! 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: